Két éve vagyok itt. A hétvégén, miközben hallgattam az esőcseppek álmosító dobolását az ablakpárkányomon, elhatároztam, hogy erről meg kell emlékezni. Tegnap már elkezdtek mondatokká formálódni a szavak, de leginkább csak vázlatként bukkantak felszínre, amiket igyekeztem megragadni, és nem engedni, hogy újra alábukjanak.

Miről is lehet írni ilyenkor? Az első kérdés, hogy megérte-e. Megérte? Kérdés, hogy milyen szemszögből nézi az ember.

Anyagi? Mindenképp. Nem kell állandóan azon aggódnom, hogy túl sok hónap maradt a fizetés végére, végre komolyan elkezdhetek foglalkozni azokkal, amik hosszú távú terveim, mert van valami, ami alapján már merek tervezni. Eddig csak ábrándok voltak, amikről gyakran beszélgettünk néhány cimborával a sörösüvegek felett. A nagy álom egy motor. Meglesz.

Jellemfejlődés? Egy külszolgálat elég kemény dolog. Persze, az állomáshelyen sok magyar van, de az ember kilép onnan, és egy más világba csöppen. Oroszországban további nehézség, hogy nem sok helyen beszélnek angolul, vagy egyéb más idegen nyelven. Tanulnak, de mivel nem használják, el is kopik. Vagy csak nem akarnak. Igazából teljesen mindegy, a lényeg, hogy itt mindent oroszul kell intézni. Azt a mondást gondolom, mindenki ismeri, hogy "ahány ház, annyi szokás". Nos, ha az ember bármelyik országban is vállal külszolgálatot, meg kell ismerni az emberek gondolkodásmódját, stílusát, az ügyintézés menetét, mindent. És mindezt csak minimális segítséggel. Ha ez nem, akkor nem tudom, mi a jellemfejlesztő.

Nehézzé teszi a külszolgálatot, hogy az ember hirtelen távol kerül mindenkitől, akit szeret, és mindentől, amit megszokott. Én még viszonylag jó helyzetben vagyok, mert innen néhány havonta haza tudok menni, de mi van azokkal, akik csak évente egyszer, akik Kínában, Japánban, vagy a Távol-Kelet többi államában vannak? Nekik még nehezebb. Különösen szerencsésnek érzem magam a barátaimmal kapcsolatban. A legnagyobb félelmem mindig is az volt, és egy kicsit még mindig motoszkál bennem, hogy a régi jól megszokott kötelékek meglazulnak. Nagyon úgy néz ki, hogy alaptalanul aggódom, emiatt mondom, hogy nagyon szerencsés vagyok velük. Köszönöm mindenkinek, ez nagyon jól esik. Sajnos mindig van egy-két ember, akivel nem tudok találkozni, tőlük türelmet kérek. Nem azért nem futunk össze, mert lusta vagyok, hanem mert kifutottam az időből, vagy (mint a legutóbbi szabadságomra volt jellemző), rosszul szerveztem meg az életemet.

Az elmúlt két év legnehezebbje mindenképp szeretett nagymamám elvesztése volt majdnem pont egy éve. Erről többet nem is írnék, aki akarja olvassa el ezt a blogbejegyzést.

Szóval minden nehézség ellenére én azt mondom, megérte. És két év eltelte után még mindig úgy gondolok arra a bizonyos pohárra, hogy félig tele van, nem pedig félig üres.

E kissé szentimentális visszatekintés után elkezdeném a harmadik évemet, mégpedig azzal, hogy megfőzöm a heti ebédemet. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.