Két éve vagyok itt. A hétvégén, miközben hallgattam az esőcseppek álmosító dobolását az ablakpárkányomon, elhatároztam, hogy erről meg kell emlékezni. Tegnap már elkezdtek mondatokká formálódni a szavak, de leginkább csak vázlatként bukkantak felszínre, amiket igyekeztem megragadni, és nem engedni, hogy újra alábukjanak.

Miről is lehet írni ilyenkor? Az első kérdés, hogy megérte-e. Megérte? Kérdés, hogy milyen szemszögből nézi az ember.

Anyagi? Mindenképp. Nem kell állandóan azon aggódnom, hogy túl sok hónap maradt a fizetés végére, végre komolyan elkezdhetek foglalkozni azokkal, amik hosszú távú terveim, mert van valami, ami alapján már merek tervezni. Eddig csak ábrándok voltak, amikről gyakran beszélgettünk néhány cimborával a sörösüvegek felett. A nagy álom egy motor. Meglesz.

Jellemfejlődés? Egy külszolgálat elég kemény dolog. Persze, az állomáshelyen sok magyar van, de az ember kilép onnan, és egy más világba csöppen. Oroszországban további nehézség, hogy nem sok helyen beszélnek angolul, vagy egyéb más idegen nyelven. Tanulnak, de mivel nem használják, el is kopik. Vagy csak nem akarnak. Igazából teljesen mindegy, a lényeg, hogy itt mindent oroszul kell intézni. Azt a mondást gondolom, mindenki ismeri, hogy "ahány ház, annyi szokás". Nos, ha az ember bármelyik országban is vállal külszolgálatot, meg kell ismerni az emberek gondolkodásmódját, stílusát, az ügyintézés menetét, mindent. És mindezt csak minimális segítséggel. Ha ez nem, akkor nem tudom, mi a jellemfejlesztő.

Nehézzé teszi a külszolgálatot, hogy az ember hirtelen távol kerül mindenkitől, akit szeret, és mindentől, amit megszokott. Én még viszonylag jó helyzetben vagyok, mert innen néhány havonta haza tudok menni, de mi van azokkal, akik csak évente egyszer, akik Kínában, Japánban, vagy a Távol-Kelet többi államában vannak? Nekik még nehezebb. Különösen szerencsésnek érzem magam a barátaimmal kapcsolatban. A legnagyobb félelmem mindig is az volt, és egy kicsit még mindig motoszkál bennem, hogy a régi jól megszokott kötelékek meglazulnak. Nagyon úgy néz ki, hogy alaptalanul aggódom, emiatt mondom, hogy nagyon szerencsés vagyok velük. Köszönöm mindenkinek, ez nagyon jól esik. Sajnos mindig van egy-két ember, akivel nem tudok találkozni, tőlük türelmet kérek. Nem azért nem futunk össze, mert lusta vagyok, hanem mert kifutottam az időből, vagy (mint a legutóbbi szabadságomra volt jellemző), rosszul szerveztem meg az életemet.

Az elmúlt két év legnehezebbje mindenképp szeretett nagymamám elvesztése volt majdnem pont egy éve. Erről többet nem is írnék, aki akarja olvassa el ezt a blogbejegyzést.

Szóval minden nehézség ellenére én azt mondom, megérte. És két év eltelte után még mindig úgy gondolok arra a bizonyos pohárra, hogy félig tele van, nem pedig félig üres.

E kissé szentimentális visszatekintés után elkezdeném a harmadik évemet, mégpedig azzal, hogy megfőzöm a heti ebédemet. :)

A címről jutott eszembe, hogy anno mindenki csodálkozott, hogy miért pont Moszkvába megyek külszolgálatra, mikor ott nagyon hideg van. Aki nekem szegezte akkor ezt a kérdést, annak most felajánlom, hogy ugorjon már ki egy kicsit, és nézze meg, hogy a 32-34 fok (Celsiusban, persze), mikor számít hidegnek. :) Megnyugtatok mindenkit, az elmúlt tél sem volt túlzottan hideg, mindössze egy hétig volt mínusz 20 körül.

Na de ami fontosabb, hogy vendégem volt a múlt hónap végén. Nem is akárki, hanem az Édesanyám. Mindig mondta, hogy szeretne kijönni, és meglátogatni, na meg 40 év után újra megnézni a várost, hát most összejött. :)

Na persze probléma is akadt. Kiértünk a kollégával a reptérre hajnali fél 1-kor, hogy behozzuk Anyát, mire hívnak a köviről, hogy menjünk nyugodtan haza, és fáradjunk ki a következő géphez. Ez számomra olyan érzés volt, mintha egy ültő helyemben ittam volna meg 1 liter energiaitalt, két vödör kávéval lekísérve. Naná, hogy nem aludtam az éjjel. Aztán másnap megtudtam, hogy elromlott a gép, és Anyát áttették a következőre. Csak ezt így ebben a formában senki nem közölte velem.

Szóval Anya megérkezett, lepihent, és jót beszélgettünk. Másnap (szombaton) elsétáltunk a Lomonoszov egyetem környékére, ami azért nagyjából egy órás gyaloglás volt. Szóval itt van a közelben. Vasárnap megint csak környékbeli séta volt. Ezt egyébként szándékosan terveztem így, mert le akartam Anya útlevelét és vízumát fénymásolni a kövin, hogy az igazit ne hozza magával. Ennek birtokában aztán hétfőn olyan sétát tettünk, hogy még másnap is azt pihentük. :) Elballagtunk a Kijevi pályaudvartól az Arbaton keresztül a Sándor kertig, majd vissza. Én a becslésekben mindig is rossz voltam, de úgy saccolom, hogy 5-6 kilométer egész biztos megvolt.

Szerdán aztán laza, bár hosszú programunk volt: sétahajózás. Kellemes, háromórás út volt, nagyon sok nevezetesség mellett mentünk el (Kreml, Megváltó Krisztus székesegyház, Veréb-hegy, Gorkij park). A Veréb-hegynél láttunk libegőt is, nagyjából olyan a dizájnja, mint a budapestinek, de állítólag ez ramaty állapotban van. És persze drága: az egyik kollégám azt mondja, hogy egy embernek egy útra majdnem ezer rubel. Még jó, hogy nem is akartunk rá felülni. Csütörtökön megint a pihenésé volt a főszerep, pénteken meg ismét a környéken sétáltunk, de most egy általam sem ismert területen, valamint a házunk mögötti lakótelepen, ahol azért tudnék lakni. Olyan, mintha egy erdőben lennének a házak, és meglepően csendes is a környék, pedig egy forgalmas utca és két sugárút határolja. Szombaton aztán kimentünk az Izmailovo piacra, és megmutattam Anyának, hogy miért mindenki onnan szerzi be az ajándékokat. :)

Vasárnap pedig sajnos eljött a hazaút pillanata. Kikísértem a reptérre, és közben azon gondolkodtunk, hogy hogyan lehetne azt a problémát kiküszöbölni, hogy Anya nem beszél oroszul. Végül találtam kint egy reptéri alkalmazottat, akiről kiderült, hogy ez a munkája, és elmondtam neki, mi a helyzet, a fickó meg átsegítette az összes ellenőrzésen, és elkísérte egész a gépig. Mindketten megnyugodtunk.

Nekem mindig is az volt a bajom, hogy egyedül nem szívesen járkálok Moszkvában, de így aztán bepótoltam mindent, ráadásul a társaság is a lehető legjobb volt. :)

Anya 40 éve

Igen, végre rászántam magam, hogy írok valamit. Szóval otthon voltam, és szokás szerint egy kicsit összevisszára sikerült az egész. Arra most nem térek ki, hogy például a tüdőszűrés kapcsán többször szívattam meg magam, viszont megint nem sikerült találkoznom néhány ismerőssel, baráttal, akikkel már jó lett volna, és többször ígéretet tettem nekik. Ezúton is bocsánatot kérek tőlük, egyúttal jelzem, hogy októberben otthon leszek, és akkor pótolom. Viszont letudtam az idei orvosi vizsgálatokat, minden rendben, további egy évig alkalmas vagyok a külszolgálatra.

Nade némi élménybeszámolás otthonról. Rögtön hazaérkezésem másnapján születésnapoztam, de nem sikerült a Terv, pedig három üveg borral készültünk rá. :) A Norde Gard bemutatójáról is sikerült lekésnem, a szombati napon az én hibámból, ugyanis nem jól emlékeztem az időpontra. Aztán meg már hiába rohantunk Mercivel, csak a vége után néhány perccel értünk ki. Külön öröm, hogy a metrónál is szerencsétlenkedtünk. :D Vasárnap meg nem tudom, mi volt, elvileg úgy értünk ki, hogy az előadást még el kellett volna csípnünk, de addigra már pakoltak, ráadásul meg is áztunk. Viszont nagyon jó volt látni őket.

Bécsbe is sikerült kijutnom, ahol végre személyesen is megismerkedtem az egyik kollégával, akivel eddig csak emailben ment a barátkozás, úgy viszont nagyon. :) Ja, ha még nem mondtam volna, ott is elkeveredtem egy kicsit. Szerencsére tényleg nem sokkal, csak kb 200 métert kellett pluszban gyalogolnom. A nagy meglepetés viszont akkor ért, amikor közölték, hogy másnap reggel viszont nem kell gyalogolnom, kivisznek. Jófejek, na.

Laci barátom is befutott Pekingből, két év után Vele is sikerült néhány órácskát beszélgetni, majd közösen elmentünk keresztfiamékhoz, ahol az anyuka azzal fogadott, hogy keressünk neki latin szöveget. Én is örülök, hogy látlak, kedves Vera! :)

Aztán volt még Iron Maiden koncert is. Erről mit is lehetne még mondani azon kívül, hogy lehengerlő volt? Ja igen, jót mosolyogtam, mikor a hátam mögött álló ifjak arról beszélgettek, hogy kinek hányadik Maiden koncertje ez. Egyvalaki mondta, hogy ez már a harmadik bulija, a többiek egynél és kettőnél jártak. Akkor meg dobtak egy hátast, mikor elmondtam nekik, hogy én ennek a turnénak az eredetijét is láttam. :) Jól van na, megöregedtem. Viszont ennyi koncert után már bónusz is járt, mégpedig Dave Murray gitáros egyik csuklószorítóját sikerült elkapnom. Aztán azt vettem észre, hogy egy srác veszettül lökdös, meg a talajt világítja a telefonjával. Kérdeztem, mit csinál, mire válaszolta, hogy valahova ide esett Dave csuklószorítója. Nem volt szívem elmondani, hogy az már a zsebemben van.

A koncert utáni napon elmentem Édesanyám útleveléért az orosz követségre, úgyhogy most már nincs akadálya, hogy egy hónap múlva itt legyen egy kicsit Moszkvában. Onnan irány a Keleti pályaudvar, majd egyhetes pihenés a csendes Jászdózsán, ahol egyébként sikerült megfáznom a 30+ fokos melegben. Ja, és mostanra egy kis fülgyulladás is kialakult, csak hogy jó legyen az élet.

Egyébként nekem kifejezetten sokat segített a 4-es metró. Amikor ugyanis otthon vagyok, Budatétényben lakom, ahonnan fél óra bejutni a Bikás parkig. A metróval meg aztán elég könnyen eljuthat bárhova az ember, csak tervezés szempontjából kellett kicsit szokni, főleg az elején. 

Külön köszönöm ezt az időt elsősorban annak a családnak, akiknél ilyenkor meghúzom magam, mert nagyon jó volt. Mercinek is köszönöm, akivel végig jól éreztem magam. A kismacskát meg nem lehet nem szeretni. :) És természetesen mindenki másnak is, akivel tudtam találkozni, akivel meg nem, azokkal októberben.

Remélem, az új év jobb lesz, mint a tavalyi...

Mivel valószínűleg senki nem kíváncsi arra, hogy Moszkvában milyen idő van (esik az eső, akit mégis érdekel :)), vagy hogy mennyi a meló, ezért lehet, hogy egy kicsit kapkodósnak tűnik majd ez az írás.

Ünnepek idején otthon voltam, és ezúton szeretnék elnézést kérni mindenkitől, akikkel nem tudtam találkozni, de egy hétbe nem tudtam belesűríteni mindenkit, pláne, hogy két nap még "ünnep" is volt. Az első héten Édesanyám örült a jelenlétemnek, akinél azért sok dolgot nem míveltem. Általában a kandalló tüzét bámultam, ettem, filmeket néztem. Viszont előkerült drága nagymamám hagyatékából egy napló, amit Ő kezdett el vezetni, még 1997 környékén. Elolvastam, és meg kellett állapítanom, hogy helytálló volt a nekrológban tett megjegyzésem, hogy nemigen találkoztam még nála pozitívabb életszemléletű emberrel. Minden sorából árad a szeretet az emberek felé, a mások iránt érzett megbecsülése, mindaz, amivel kiérdemelte, hogy NAGYMAMA-ként írjam le. Halálakor írtam, hogy fájlalta szeretett párjának elvesztését, és tudtam, hogy nagyon nehezen élte meg azt az időszakot, mégis mellbevágott, mikor a 2003-as bejegyzésében olvastam, hogy még mindig gyakran sír utána, persze csak akkor, amikor nem látjuk. Nagypapa 2000-ben hagyott itt minket.

Az elmúlt év azonban nem csak negatívumokból állt. Az egyik legnagyszerűbb érzés volt, amikor nagyim 90. születésnapján betoppantam, és láttam az arcán a döbbenetet. De itt van még egy európai követségünkön dolgozó kolléganőm, akivel soha életemben nem találkoztam személyesen, de a kezdeti munkakapcsolattól eljutottunk odáig, hogy a megszólítás a "virtuális barát" lett. :)

Nem győzök eléggé hálás lenni annak a jóbarátomnak, és a kedves családjának, akiknél lakom, amikor Pesten vagyok, és nagyon jól esik, hogy családtagként kezelnek. Emlékszem, mikor megkérdeztem tőlük, hogy lakhatnék-e minden évben néhány hétig náluk, mikor szabin vagyok, csak annyit kértek, hogy lehetőleg IHB bulit ne szervezzek a házukba. :)

És végül köszönöm kedves barátaimnak, ismerőseimnek, hogy elfogadják, hogy nem mindenki fér bele sajnos az otthon töltött időbe, de igyekszem lehetőség szerint mindenkivel találkozni. Ez viszont még 2016-ig így lesz, úgyhogy további megértést kérek.

Most viszont be is fejezem az írást, mert kezd hasonlítani egy szépségkirálynő-választás kampánydumájához. Világbékét nem akarok. :)

Először is kezdem a jó hírrel: december 23-án utazom haza. Viszont azonnal utazom vidékre, úgyhogy Pesten csak 29-től leszek, a szabadság végéig, azaz január 5-ig. Utána a tervek szerint csak májusban leszek otthon. Viszont előre szólok, hogy most kevés emberrel tudok találkozni.

Egy-két hete megérkezett Tél Tábornok is, a napokban meg mínusz 15-20 fokos hideg is volt. A hó az szép, bár ha erről márciusban kérdeztek, akkor valószínűleg mást fogok már mondani. :)

A napokban megnéztem egy vígjátékot, majd utána azon gondolkodtam, hogy Hollywood kifogyott az ötletekből. Nagyjából 10-15 éve. Minden vígjáték ugyanarra a sémára épül, a "történetet"  meg gyakorlatilag az első öt perc után ki lehet találni. Mindegy, ebben viszont volt néhány jókor elsütött jó poén, ami miatt végülis a konklúzió az lett, hogy nem sajnáltam a másfél órát, amit rászántam.

Nagy levegő. Folytatom a blogot, bár az előző bejegyzésem után nem tudom, mi lehetne, ami nem hatna szentségtörésnek. Na de mindegy, végülis élményeket írok.

Valamelyik nap az egyik kollégám nekem rontott, hogy adjam már meg annak a fogorvosnak a nevét és telefonszámát, akinél én is voltam. A legszebb, hogy nem is én írtam fel, hanem az a kolléganőm, akiről már többször is írtam. Ő viszont szabadságon van otthon. Próba szerencse alapon írtam Neki egy emailt, hátha olvassa. Nyert. Meg is írta a kért adatokat, amiket én továbbítottam is. Igenám, de még aznap kiderült, hogy a kért adatok egyike sem jó. Biztos aludt, mikor felírta. Kollégám viszont kinyomozott egy másik fogdokit, akiről egyébként kiderült, hogy pont ugyanaz, mint akinél én voltam.

Ezen kívül tulajdonképpen nem is nagyon tudok más élményről írni. Az időjárás jelenleg egész kellemes, most épp hétágra süt a nap.

Ja igen. Nemrég beszéltem egy kedves barátommal (azért ez a "nemrég" úgy értelmezendő, mint bármi Oroszországban; ismerjük az itteni "nincs messze" szóösszetétel valóságtartalmát), aki ajánlott egy weboldalt, ahol sorozatokat lehet nézni. OK, a nagyja a dél-amerikai förtelem, de azért egy-két érdekesebben találhat az egyszeri kíváncsiskodó.

Nagyi nincs többé!

Ez a rövid mondat meghatározza a lelkivilágomat elég hosszú időre. Sokaknak csak egy kedves öreg néni volt, aki mindenkit szeretett, és akit mindenki szeretett, de nekem, nekünk, a családnak A NAGYMAMA. Így, csupa nagybetűvel.

Engem Ő, és drága Nagypapám (ha már, akkor NAGYPAPÁM) tanított mindenre. Gyerekként sokat voltam Náluk, minden iskolai szünetben mentem. Megtanítottak a föld szeretetére, az emberek tiszteletére, és a családi harmónia szépségére. A legjobb iskolát kaptam ezen a téren. Aztán Nagypapa 13 évvel ezelőtt elment közülünk, és a világ összedőlt. Nagymama azonban erős volt, és noha hatalmas bánat volt a szívében, talpon maradt, és vidám, jókedélyű emberként terelgette a családot. Mindig élvezet volt Vele beszélgetni, elméje frissessége az utolsó napokig lenyűgözött. Ő mindig azért imádkozott, hogy ne hagyja el az értelem. Meghallgatták odafent. Emlékszem mindig a múltról, az ő múltjukról kérdezgettem, ezért vette a fáradságot, és leírta nekünk. Hab volt a tortán, hogy ezért egyszer díjat is kapott, bár nem ezért írta.

Szép élete volt. Megpróbáltatásokban sem szűkölködött, de ez csak erősebbé tette. Gyakran emlegette, hogy őket háromszor fosztották ki életük folyamán. Egyszer a háború alatt, egyszer az ötvenes években és egyszer a téeszesítéskor. Talpon maradt. Szeretett férjét elvitték hadifogságba, Ő vitte az alatt a 30 hónap alatt a gazdaságot. Higgyétek el, még egy fiatalasszonynak sem volt könnyű egész nap a földeken szántani. Talpon maradt. Súlyos személyes tragédiák is történtek életében, olyanok, amelyek közül egy is tönkretenne egy mai embert. Ő többet is kapott. Mégis talpon maradt.

Az elmúlt 90 évben rengeteg dolog változott. Néhány hónapja Édesanyámmal számoltuk össze, hogy ez idő alatt például már a hetedik pápa ül Szent Péter trónján.

Mi lehetett a titka annak, hogy kilenc évtizedet megélt? Nekem meggyőződésem, hogy a hite, az a mérhetetlen mennyiségű szeretet, amit tőlünk, és a közelebbi-távolabbi ismerősöktől kapott, és nekik, nekünk adott. Felnevelt három gyermeket, akiknek megtanította a testvéri szeretet fontosságát, és szerencsére ezt a mai napig tartják. Van öt unokája, akiket mindig nagyon szeretett, és ők is viszonozták. Büszke volt három dédunokájára is, gyakran emlegette őket, ilyenkor mindig csillogtak a szemei.

A szemei, amik vasárnap, 2013. szeptember 8-án 13 óra 30 perc körül örökre lezárultak. És bennem megint összedőlt egy világ. Noha tudom, hogy a gyengeségét nem szerette, de a hírek szerint halála pillanatában nem szenvedett. Békésen átszenderült egy másik világba, ahol szeretett férjével újra találkozott. Az égiek újra meghallgatták. Neki már minden jobb, mi, ittmaradottak pedig előbb-utóbb túltesszük magunkat a fájdalmon. De hogy elfelejtsük Őt, az lehetetlen.

Vigyázz ránk Nagyi! Mi mindig gondolunk Rád.

Legyen békés az álmod!

Először is mindenkitől elnézést kérek, hogy ilyen sokáig nem írtam, de egyszerűen nincs miről. Voltam ugyan az Izmailovo fedőnevű piacon, de ott fénykép nem készült, azóta viszont az időjárás sem nagyon tette lehetővé a kirándulást.

Ráadásul a közelmúltban pár napra le is betegedtem, és a kiesett napokat a hétvégéken pótoltam, tehát a szabadidős tevékenységeknek emiatt is lőttek.

Cserében viszont örömmel jelentem, hogy augusztus 27-én este leszállok Ferihegyen, és Magyarországon leszek egészen szeptember 17-ig. Ez idő alatt elérhető vagyok a régi telefonszámomon.

A történet ott kezdődik, hogy amikor visszatértem februárban a szabadságomról, eszembe jutott, hogy szeretett nagymamámnak idén lesz a 90. születésnapja. Éppen ezért elhatároztam, hogy meglepetést szerzek neki, és megjelenek. Természetesen nem volt szabad tudnia erről, úgyhogy Édesanyámmal elkezdtünk konspirálni. Már akkor megnéztem a jegyárakat, de soknak találtam, úgyhogy még vártam. Közben elkezdtem megbeszélni unokatestvéreimmel, hogy ők is legyenek ott. Egyfelől tudtam, hogy mamának ez nagy boldgságot okoz, másrészt már én is régen találkoztam velük, és nagyon örültem volna, ha egy kicsit eldumálgatunk.

A helyzet fokozódott, amikor nagyi kórházba került. Ekkorra azonban már eldöntöttem, hogy mindenképp hazalátogatok, csak amiatt aggódtam, nehogy a nagy izgalom megviselje. Megvettem tehát a repülőjegyet, és 4-én, csütörtökön meg is érkeztem Ferihegyre. Onnan egyből irány Jászdózsa.

A történethez hozzátartozik, hogy néhányan majdnem elszólták magukat az érkezésemmel kapcsolatban, de mama szerencsére nem fogott gyanút.

Megérkeztem tehát csütörtökön. Az egyetlen (nem túl nagy) probléma az volt, hogy a születésnapi összejövetelig hátralévő napon senki ne leplezze le a tervet, úgyhogy nem nagyon mozogtam a faluban. Pénteken délután kimentem úszni egyet a falu mellett elfolyó Tarnára, ahol gyerekkoromban sok időt töltöttem. Az időjárás persze megviccelt, mert nagyjából negyed óra után elsötétült az ég, és elkezdtek cikázni a villámok, úgyhogy mehettem haza. Aztán persze kábé tíz perccel később már nyoma sem volt az egésznek.

Anya egyébként még két meglepetést tartogatott az ünnepeltnek. Először is szerdán az egyik tévécsatorna kívánságműsorába kért egy számot, másodszor Keresztatyám jóvoltából a Szabad Földben is megjelent egy születésnapi köszöntő. Az újság péntekenként jelenik meg. Én csak szombaton láttam volna először, de nem bírtam magammal, úgyhogy biciklire ültem, elmentem mama házához, és kiloptam a postaládából. Utána persze elküldtem Anyával, aki elmesélte, hogy mama nagyon meglepődött, és meg is hatódott. Aznap egyébként nem volt valami vidám, hiszen 5-én lett volna nagypapám 93 éves, de ő sajnos már több, mint tíz éve nincs köztünk.

Aztán eljött a szombat reggel, én meg nem bírtam magammal, úgyhogy megint fogtam a drótszamarat, és keresztbe-kasul tekertem a falun. Mikorra hazaértem, befutott nagynéném az unokájával, és a család egy régi barátjával, aki szintén meglepetés vendég volt. Vele elindultunk gyalog mamához, míg Anyáék kimentek a közeli vendéglőbe a svédasztalos kajákért. Én persze a családi barátot előreküldtem, hogy mama örvendezzen neki egy kicsit, majd amikor a kaja is megérkezett, beléptem a szobába. Nagyim döbbenete nem ismert határt, ő mindig is azon szomorkodott, hogy nem leszek ott, mert nem tudok Moszkvából hazaugrani. Percekig csak sírdogált örömében. Kicsivel később megérkezett unokabátyám is, majd lassan a többiek. Mindenki el tudott jönni szerencsére, úgyhogy nagy volt az én örömöm is.

Végül délután öt óra felé eljött mindenki, mert mama elfáradt, és hagytuk, hadd pihenjen. Én másnap reggel visszarepültem Moszkvába. Persze ez sem volt zökkenőmentes, az orosz határőrök folyamatosan zavarba jönnek az útlevelem láttán. :) Először is azon csodálkoznak, hogy miért nincs benne vízum. Most meg az egyik felfedezte benne az orosz Külügy hivatalos pecsétjét, ez még jobban összezavarta. Ja, és Ferihegyen találtak a reptéren egy gazdátlan csomagot, úgyhogy végignézhettem, ahogy megvizsgálják. Ez persze azzal járt, hogy arra az időre megállt a reptér élete, úgyhogy a csekkolás emiatt egy kicsit rohamtempóban zajlott.

A meglepetés teljes siker volt.

Legyél még sokáig köztünk Nagyi!

Bocsánat, kissé megcsúsztam a képekkel, de most pótolom. Sajnos a delfináriumról nincsenek képeim, de kollégámat meg fogom kérni, hogy küldje már át őket, és akkor azokat is felteszem. A képek minőségéért elnézést, de még csak ismerkedem a gépemmel, és néha nem oda fókuszált, ahova én szerettem volna.

Rögtön egy szoborról készült képpel kezdek, mert ugyan az állatokat értem, de a harcosokat nem. Lehet, hogy azt akarták mondani, hogy a harcosok állatok? :D

Aztán találtam ezt a farkast, szegény elég szomorú volt, hogy aznap mindössze 13 fokig kúszott fel a hőmérő higanyszála.

Most már tudom, mi lett Harry Potter baglyával, Hedviggel, miután vége lett a filmforgatásnak.

Itt meg a rokona. Nem nagyon akaródzott a fényképező felé fordulnia, úgyhogy csak egy profilkép lett róla. de még így is fotogén.

Ők meg egész nap csak lustálkodtak. Igazuk volt.

Egyébként ilyen volt a kilátás arról a lépcsőről, ami az állatkert új területére vitt át. Szép zöld minden.

Ezen meg azért kezdtem el mosolyogni, mert kissé olyan az épület, mintha a Gyűrűk Ura egyik díszlete lenne. Egyébként ez Sztálin egyik nővére.

Itt kelünk át a hídon, az állatkert két területe között.

Ez már az új területen van. Lefényképeztem, válaszul beleborult a vízbe. A többi meg azt hitte, hogy direkt volt, és utána ugrott. Nem az eszükért szerettük őket. :)

Ez a szőrgolyó egy sarki róka akar lenni.

Ez meg egy csodaszép fehér tigris. Magyarországon is van ilyen, Nyíregyházán.

Ez a keselyű meg modellt állt. Tényleg. Amikor elkezdtem fényképezni, akkor vette fel ezt a pózt. mikor leeresztettem a gépet, összezárta a szárnyait, és hátat fordított.

Szóval ezeket gondoltam kitenni. Készült több kép is, de azok minőségével nem vagyok elégedett, úgyhogy mindenkit megkímélek a vizuális terrortól. :)