Egyik kollégámmal eldöntöttük, hogy a mai napon meglátogatjuk az állatkertet. Nem is tudom már pontosan kitől hallottam róla, de én is meg akartam nézni. Egyébként a következő bejegyzésbe fogom az ott készült képeket felpakolni, mert ma egyszerűen lusta vagyok ahhoz, hogy átnézzem őket.

Tőlem elég egyszerű eljutni oda, a Kijevi pályaudvartól egy megálló a körvonalon (persze ha az ember a másik irányba indul el, akkor sem kell kétségbe esni, csak akkor tíz megálló lesz). Amint kiértünk a felszínre, meg is láttuk a bejáratot, csak előbb át kellett menni a túloldalra. A belépőjegy 500 rubel nyáron, télen ha jól emlékszem, 300, de azt nem akartuk megvárni. Aki esetleg meg akarná látogatni, annak mondom, hogy 10-kor nyit, és este 7-ig van nyitva. Abból a szempontból nekem egy kicsit csalódás volt, hogy nem sokkal nagyobb, mint a budapesti, és még annyi állatfajta sincs. Nem láttam például krokodilt, vízilovat, de a nagymacskákból is hiányzott néhány fajta. Egyébként valamelyik macskaféle ketrecénél történt egy számomra vicces jelenet, amikor nagyon néztük, hogy itt mégis mi bújhat meg, és egyszer csak egy ember jött elő. :) Nekem meg eszembe jutott az Akela zenekar Emberkert című dala: "Nézd, ember, mutatja a majom mama. Jé, hogy megy, nézi tátott szájjal kisfia. Régen ő volt az úr, és képzeld, még beszélni is tud."

Az állatkert egyébként két részből áll, és egy hídon lehet átmenni, az úttest fölött. Az "Új területen" vannak általában a nagyobb testű állatok, mint például a zsiráf vagy a jegesmedve. Itt azonban egy kicsit sietősebbre vettük a figurát, mert meg akartuk nézni az előadást a delfináriumban. Sikerült is pont kezdésre odaérnünk, viszont ülőhely az már nem volt. Sebaj, állva is ugyanolyan élvezetes műsort kaptunk, először két fóka ügyeskedess, majd beúszott egy palackorrú delfin, aki szintén elkápráztatta a gyerekeket (is), végül pedig egy nagy fehér delfin, aminek a pontos fajtáját nem tudom megmondani, de annyit megtudtam, hogy az átlag testsúlya 900 kilogramm körül van. Hát mit mondjak, ez a példány is tudott szórakoztató dolgokat produkálni. A gyerekeknek a legjobban az tetszett, amikor a gondozója (trénere, társa, kinek mi tetszik), megmosta a fogait egy nagy kefével, meg amikor az embert kidobta a vízből.

Hozzáteszem, hogy elismerésem, amiért bement a vízbe, mert ma egyáltalán nincs jó idő. Borús, és nagyon szeles nap köszöntött ránk, ráadásul hideg a szél. Ja, ide külön belépőt kellett venni, ami 150 rubel volt (télen-nyáron). Az előadás után pedig lehetőség volt arra, hogy aki akart, arról készüljön egy közös fotó a delfinekkel. Kollégám úgy gondolta, hogy neki kellene egy ilyen, én viszont megmondom őszintén, besokalltam a nagy tömegtől, úgyhogy megbeszéltük, hogy kint találkozunk. Épp csak arra volt időm, hogy kint körülnézzek, amikor már ott is állt mellettem, és kijelentette, hogy nem kell kép. Kérdésemre elmondta, hogy 1500-2000 rubelt (!!!) kellett volna fizetnie érte, úgyhogy csalódottan kijött inkább. Arra persze gondoltunk, hogy nem ingyen lesz, de mi, naiv lelkek azt gondoltuk, hogy olyan 3-400 rubel körül lesz. Hát nem. Viszont télen csak 500-ba kerül, de szerintem én - csak ezért - nem fogok visszamenni.

Összességében tehát kellemes kikapcsolódás volt, és aki esetleg Moszkvába vetődik látogasson el nyugodtan ide. A képeket pedig (ahogy ígértem) holnap feltöltögetem a következő posztba.

Hosszú ideje szerveződött, és nagyon régi álmom vált valóra azzal, hogy a hétvégén ellátogattunk Kubinkába, a világ legnagyobb harckocsi múzeumába. A véletlen is a segítségünkre sietett, ugyanis az egyik helyi alkalmazottunknak van ott ismeretsége, aki bevállalta, hogy besegít minket a kapun, ráadásul orosz turistaként. Ez azt jelentette, hogy a belépő harmadannyiba került, mintha külföldiként mentünk volna. Kaptunk is ott egy idegenvezetőt, aki egy fiatal lány volt. Sosem hittem volna, hogy harckocsi múzeumban vannak női idegenvezetők, elvégre többségüktől olyan messze áll a haditechnika, mint anno a németek Irkutszktól. :)

Már az udvaron ki volt állítva, néhány vas, mint például téli álcafestékkel bekent T-34-es, vagy egy SU-122-es rohamlöveg, de a lényeg 8 pavilonban volt elrejtve. Az idegenvezetés a német pavilonban kezdődött, én pedig pakolok ide most néhány képet. Ezekért egyébként hatalmas köszönet illeti Magyar Milán kollégámat, mivel az én gépem akksija egy fénykép után megadta magát, pedig egész éjjel töltöttem.

Szóval:

Rögtön elsőként ez itt egy aknakereső. A legénységnek biztos álommeló lehetett. Ezzel ugyanis rámentek az aknamezőre, és a lánctalp robbantotta az aknát.

Ez pedig a Ferdinand rohamlöveg. A keresztapja Ferdinand Porsche. Igen, az a Porsche.

Kurszknál használták először, hamar rájöttek, hogy ha az oroszok közel jutnak, akkor ennek reszeltek.

Porsche nevéhez fűződik, hogy a hírhedt Királytigris harckocsik első ötven példányát is az ő cége gyártotta le. Ebből mára mindössze egy darab maradt. És ha már Királytigris, akkor itt van a belőle kialakított Jagdtiger páncélosvadász is, ez utóbbi van az előtérben.

Itt pedig a híres-nevezetes Tigris:

Ez pedig a belőle kialakított Sturmtiger. Ebből mindössze 13 darab készült, elég nagy csoda, hogy Kubinka rendelkezik egy ilyennel.

És ha már nagyok. Íme a Maus harckocsi, csak 188 tonna (azért viccesek a németek, hogy a legnagyobb páncélosukat Egérnek nevezik)

Jut eszembe, mögötte volt a távirányítású Goliath minitank. Mondom én, hogy a németek viccesek voltak (erről sajnos nincs képem)

Egy másik hatalmas szörnyeteg is helyet foglalt ebben a pavilonban, ez pedig a 600 mm-es mozsár volt. Ez is mindössze 124 tonnát nyomott.

Itt pedig a német Katyusa, hogy egy enyhe képzavarral éljek. A Nebelwehrfer:

Ezek után megnéztük a többi pavilont is, azokban már lényegesen kevesebb fotó készült, de ami nagyon fontos volt számunkra, hogy megtaláltuk a magyar páncélosokat. 

A Toldi I-es közepes harckocsi, háttérben a Nimród páncélgépágyú

Toldi II-es közepes harckocsi

Turán közepes harckocsi

Itt pedig én pózolok a Zrínyi rohamlöveggel

A Zrínyi, most már nélkülem

Ide most nem töltöm fel a szovjet harckocsik pavilonjában készült képeket. Az idegenvezetés egyébként szakszerű volt, viszont csak a német és szovjet pavilonra korlátozódott. A többit viszont mi fedeztük fel magunknak.

Találtunk például egy ilyet is:

Kanadai csapatszállító

És megtudtuk (ráadásul elég szemléletesen), hogy az orosz katonák járnak ide tanulni:

A háttérben az a harckocsi látható, amelynek láttán 1945-ben a berlini díszszemlén a szövetséges hadvezetés sokkot kapott: az IS-3-as.

És persze ne hagyjuk ki a hőskorszak brit harckocsiját se, a Mark V-öst:

Elég hamar bejártuk a múzeumot, de indulnunk kellett vissza gyorsan, mivel ez egy hosszú hétvége utolsó napjára esett, és esélyes volt, hogy ha későn indulunk, akkor nagy dugóba kerülünk. Mármint óriásiba. Szerencsénk volt, megúsztuk 20-30 perc csordogálással, de ezt leszámítva elég szépen jöttünk.

Akiket pedig nem érdekel a haditechnika, azoktól ezúton is elnézést kérek, hogy ilyennel traktáltam őket.

Aki még nem tudná, fogászaton voltam a héten. Két korábbi bejegyzésemben vannak fényképek (itt az első kép bal oldalán, és itt), amiken látszik, hogy csak át kellett mennem az úttest túloldalára, és már a rendelőnél is voltam. Tulajdonképpen az otthoni SZTK-nak felel meg, tehát állami fenntartású. Csak, hogy képben legyünk. Mivel ma már a második alkalommal tettem náluk látogatást, megosztom tapasztalataimat. 

Először is, az épület kívül-belül tiszta, gondozott. Rendkívül udvariasak voltak, mindenhol. Ja, első látogatáskor regisztrálni kell, ez ebben az épületben ingyenes. Van ugyanis egy másik ilyen - itt Poliklinikának hívják - komplexum, ahol van regisztrációs díj, de nem tudom, hogy mennyi. A fogorvos az ötödik emeleten van, felmentem, és leesett az állam. Csendes, kellemes, tiszta folyosók, rendelők. A nővérkék mosolygósak (ezt fontos kiemelni, itt ugyanis nem annyira mosolygósak az emberek). Ma másodjára voltam ott, a nővérke széles mosollyal üdvözölt, mikor felismert, az orvos egy kissé távolságtartóbb, de határozottan udvarias. Egyik ámulatból a másikba estem. :)

Hétfőn megröntgeneztek, előtte benyomott egy érzéstelenítőt, és mire a sugárzással végeztek, le is zsibbadt a fél fejem. :) Utána vidáman fúrt-faragott, és bepakolt egy ideiglenes gyógytömést. Ez a kezelés kétezer rubelbe került, ami otthon azért erős középkategória. Utána a nővér megmérte a vérnyomásom, és szörnyülködött, hogy 145/90. Én meg csodálkozva néztem, hogy ilyen alacsony? :) Ma visszamentem, ezúttal egyedült, hát persze, hogy egyből bonyodalmak adódtak. Rögtön azzal kezdte ugyanis, hogy ismét előszedte a vérnyomásmérőt, és az eredmény hangosabb szörnyülködést váltott ki belőle, ugyanis most már 160-at mért. A pert nem mondta, ebből arra következtetek, hogy az nem lépte át a 100-at. :) Én meg megnyugodtam, hogy visszatért a "normális" értékre. Ők viszont kész konzíliumot tartottak a fejem fölött, és a végén eldöntötték, hogy ők ezt így nem vállalják be, mert az érzéstelenítő is megdobná az értéket, ők meg nem vennék a lelkükre, ha a székben maradnék. Hiába mondtam nekik, hogy 180/110-ig hitelesítve vagyok, nem vették a humort (na azért nem kell itt arra gondolni, hogy folyékony oroszsággal beszélgettünk, felhívtuk a titkárnőnket, aki a múltkor velem jött, csak mostanra lebetegedett). Úgyhogy elhatározták, hogy levisznek a (tippem szerint) kardiológiára, ahol megpróbálnak soron kívül megvizsgálni. Döbbenet 2. Ott viszont nagy tömeg volt, úgyhogy az ottani nővér a vészhelyzeti tasakból adott két szem vérnyomáscsökkentőt (döbbenet 3), majd mondta, hogy holnap reggel 8-ra menjek vissza oda, megvizsgálnak, és ha a bogyók után lejjebb ment, akkor a fogászati kezelést is megcsinálják. Előzetes időpontkérés nélkül (döbbenet 4). Ez viszont ma nekem nem került pénzbe. Majd holnap. :)

Konklúzió: drágán dolgoznak, de TÉNYLEG megdolgoznak a pénzükért. Ja, és nincs hálapénz. Ha már a pénz szóba került: egyetlen komoly hátrányra azért fény derült, bár csak ebben az épületben lehet találkozni vele. Nem lehet kártyával fizetni. Nem tudom, miért, de mi megkérdeztük, és csak ennyit mondtak, indok nem volt. Viszont fent a nővér beüti a gépbe az összeget, a földszinten fizetek, és az orvos máris látja, hogy egyenlítettem.

Még valami: nem találkoztam alkesz, nemtörődöm dokival. Ez azóta a vesszőparipám, mióta egyszer Édesanyámat kellett elvinni Pesten az egyik kórházba, mert elesett, és mindkét csuklója bedagadt. Ott láttam egy dokit, aki olyan volt, mint a padlószőnyeg: faltól falig ért. Mondtam is Laci barátomnak, aki elvitt minket kocsival oda, hogy ha ez nyúl Anyához, és ráborítok valamit. Komolyan félelmetes volt.

Szóval ennyi lenne. Biztos, hogy vannak még jobb (és persze drágább) helyek is, de abban is biztos vagyok, hogy rosszabbak is. Mindenesetre első találkozásom az orosz egészségüggyel határozottan pozitív kicsengésű.

Mit mondjak, furcsán néz ki. Lőttem is róla gyorsan egy képet, íme.

Egyébként ez most az egyetlen kép, és még az is veszélybe került, hogy a hétvégén többet tudjak lőni, mert nagyon úgy fest, hogy szombaton be kell mennünk. Így pedig vasárnapra marad a szokásos főzés-mosás-takarítás program.

Amúgy nemigen tudok miről írni, de már az is haladás, hogy legalább életjelet adok magamról (ugye Leslie? Khm, khm. :)) Jobb híján közelmúltbeli zenei élményemmel fogok traktálni mindenkit. Még régebben hallottam, hogy van egy Iron Maiden tribute banda Amerikában, amelyik csak nőkből áll, és az a nevük, hogy The Iron Maidens. Találtam róluk néhány videót a neten, és egy darabig csak keresgéltem az államat. A két gitáros hölgyemény gyakorlatilag egy az egyben játssza a dalokat. Még a szólókat is. Az ötlet, hogy keressek rájuk, onnan jött, hogy egy humoroldalon találtam egy videót, ahol egy gitárokat gyártó cég kiállításán lejátszották a Maiden The Trooper című számát. Eszembe jutott, hogy egy Angliába szakadt jóbarátom egyszer említette, hogy ennek a dalnak meglátta a kottáját, és néhány hétre lerakta a gitárt. :)

Most meg éppen Haggardot hallgatok. Ez egy tizenegynéhány tagból álló német zenekar, amelyik a barokk zenét ötvözi a metallal, és jópárszor megfordultak Magyarországon. Mindkét koncertjükön ott voltam. :) A másodikon (három vagy négy éve) említették, hogy dolgoznak az új lemezükön, ami a Grimm testvérek meséin alapszik majd. Nekem meg eszembe jutott, hogy mennyire remek lenne lemezcímnek az, hogy Grim(m).

Most pedig megnézek egy filmet.

A mai nap után egy kicsit hitetlenkedve nézek magam elé. Na de haladjunk szép sorban, én most a történetet elég nagy kitérővel kezdem. 

Ugye még mindenki élénken emlékszik a '90-es évek elején kirobbanó sikereket aratott Bonanza Banzai-ra? A régi rajongók még biztos emlékeznek rá, hogy Kovács Ákos (igen, az az Ákos) egyik legnagyobb inspirációja Orwell nagy sikerű műve, az 1984 volt. Többek között egy albumot és egy dalt szenteltek az emlékének, de ha valaki belefülel bármelyik lemezükbe, az orwelli nyomasztó hangulat egy kicsit mindegyik dalban ott van.

Ma hallgattam az Elmondatott című lemezüket munka közben, és ezen található a 101-es szoba című dal. Én pedig a poén kedvéért egy A4-es lapra hatalmas számokkal kinyomtattam, hogy 101, és a szobám ajtajára kiragasztottam. Azon nem csodálkozom, hogy magyarázat nélkül nagyon keveseknek esik le azonnal a kapcsolat, azon viszont már nagyon is, hogy miután elmondtam, szinte kivétel nélkül mindenki azt mondta, hogy ő ezt a könyvet nem olvasta. Arra csak legyintettem, mikor nálam fiatalabbak mondták, mert tény, hogy nehéz és igen nyomasztó olvasmány, de egy magát olvasnivaló szempontjából mindenevőnek vallott embertől hallottam, na, az már megrázó volt.

Csak én gondolom erről a könyvről, hogy alapmű, vagy teljesen téves ösvényen járok ezzel a gondolattal?

Elnézést, hogy mostanában nem voltam aktív, de teljesen behavazódtunk. Az utóbbi napokban szó szerint. Mindenesetre nem múlt el kaland, vagy inkább élmény nélkül ez az időszak, és most nem csak a hegyekben tornyosuló munkára gondolok.

Először is, mikor visszajöttem, néhány kolléga jelezte, hogy mostanában péntekenként összeülnek a kövi ebédlőjében, és LAN-ban nyomják a CoD 2-t. Én meg vagyok annyira kocka, hogy természetesen jelentkeztem. Ez általában késő éjszakába nyúló program, volt rá példa, hogy negyed 11-kor kezdtünk el csomagolni. Én természetesen az asztali gépemet vittem, mert híresen laptop-ellenes vagyok, és nekem nincs. :) Aztán egyszer csak nagyon megijedtem, ugyanis az egyik nap a gépem elég komoly hibaüzenettel kezdett el fenyegetőzni, én pedig komolyan tartottam attól, hogy minden zeném, filmem, fényképem, egyszóval évek hosszú során ilyen-olyan formában felgyűlt emlék a múlt ködébe vész. Ezért elmentem az egyik rendszergazdával egy elektronikai piacra, ahol sikerült egy egész komoly vinyót vennem, az otthoninál kedvezőbb áron. Ez mellesleg 2 TB-os. :)

A piac "kezelése" nagyon elnyerte a tetszésemet, ugyanis ez úgy működik, hogy tépsz egy sorszámot, mint a bankokban, majd egy terminálon a sorszám segítségével megmondod, hogy mit szeretnél venni (mint egy webáruázban), ők jelzik, hogy van-e készleten. Ha van, akkor átfáradsz a pénztárhoz és kifizeted, majd a hodály egy másik végébe kell fáradni, ahol egy monitoron előbb-utóbb megjelenik a te számod, és hogy melyik szektorban veheted át. Naná, hogy a számok nem sorrendben követik egymást. :)

Kocsival egyébként kb tíz percre van a kövitől, de mivel mi tömegközlekedtünk, volt vagy másfél óra. De nem baj, újabb részletét láttam a metróvonalnak, bár ez nem igazán nyerte el a tetszésemet. Némelyik állomás olyan volt, mintha félbehagyták volna. Ja, ez a vonalszakasz a felszínen halad, úgyhogy ne azokra a képekre gondoljunk, amik a neten keringenek (azok viszont tényleg szépek).

Egy hete egyébként nőnap volt, úgyhogy a kolléganőket megint elhalmozták ajándékokkal. Sokat emlegetett kolléganőm például kapott egy nagy doboz teát, de azt nekem adta. Neki ugyanis már annyi van otthon, hogy ha még négy évet itt tartózkodna és csak teát inna, akkor is maradna vagy négy évre való.

Ez itt a teásdoboz kívülről

És ennyiféle tea van benne

Zárásként még csak annyit, hogy a hétvégén - ha már háromnapos - terveztem, hogy egy kicsit csavargok Moszkvában. Ma szóltak a kollégák, hogy ezt azért fontoljam meg, mert holnap és holnapután annyi hó fog esni, amennyit 50 éve (!!!) nem tapasztaltak ebben a városban. Szót fogadok, mert nagyon féltem a fényképezőmet.

Mivel újra itt vagyok, és már fényképezőm is van, gondoltam néhány képet készítek, és felteszem ide. Ezek most csak a lakást és az előttem lévő Lomonoszov sugárút egy darabját mutatják, de lesz még több is. Akkor csapjunk is bele a levesbe.

Ez itt a Lomonoszov sugárút

A kép jobb oldalán lehet látni, hogy micsoda remek korlátja van ezen a házon (is) az erkélyeknek. A bal oldalon egy kórház látható, de ha az embernek neaggyisten baja van, akkor természetesen nem ebbe kell mennünk. Mint látható, az utak tiszták, a forgalom pedig kifejezetten gyér.

A nappalim az informatikai központtal :)

Ehhez tulajdonképpen nem is fűznék sokat. Innen beszélgetek mindenkivel, és itt zsibbasztom az agyam a meló után. A monitor is jól látható, mind a 42 inch-csével együtt.

Hálószoba

Fel nem bírom fogni, hogy miért akar nagyon sok ember a hálószobájába tévét, én például egyáltalán nem használom. Igen tudom, az ágy melletti ágyneműt eltüntethettem volna, mea culpa.

Konyha

Mint látható, ez nem olyan nagy, de a lakást egy személyre adták ki (ha ketten lennék, azért jóval nagyobbat kaptam volna). Így is megvan vagy 50 négyzetméter, ami nekem bőven elég. Kényelmes, barátságos, és ha majd vendégem jön, azért nem lesz tömegnyomor. Ja, és feltűnik valakinek, hogy a mosógép teteje be van deszkázva? Ugye, hogy nem?!

Visszatértem a szabadságról. Arra most nem térek ki, hogy ez alatt mi zajlott le a kövin, de annyit mindenesetre elárulok, hogy többségében nem túl jó hírek fogadtak.

Az viszont biztos, hogy otthon a lábamat lejártam, de egy percet sem bántam. Első nap megérkeztem ahhoz a családhoz, ahol a szabi alatt laktam. Minden nagyszerű volt, az egyetlen nehézséget az okozta, hogy a házuk a Camponán túl volt. Onnan kellett bejárnom, hogy találkozzam mindenkivel. Előtte azonban beszaladtam a Külügybe, majd onnan átmentünk kedvenc törzshelyemre (ezúton köszönöm meg Laci barátomnak, hogy egész nap fuvarozott, nem győzők neki hálálkodni). Mivel a család csak este 7 felé ért haza a melóból, addig a törzshelyen csaptuk agyon az időt, ráadásul még két ismerősnek is szóltam, hogy itt volnék. Mikor azonban beléptem a helyre olyan meglepetés ért, amilyen már régen, legalábbis ott. Úgy köszöntek rám ugyanis, hogy "jó napot kívánok". :) Nem hibáztatom őket, két új pultos lány van ott, akikkel még nem találkoztunk. Aztán ők lepődtek meg, mikor az üzletvezető a nyakamba ugrott. :) 

Második nap elmentem túrabakancsot venni, mert a moszkvaiak borzasztó drágák voltak, ugyanannyiba kerültek, mint a repjegyem. Ezek után a keresztfiamhoz vezetett az utam, ők a Havanna lakótelepen laknak. Innen vissza Budafokra (akinek van kedve, nézze meg térképen, hogy ez mekkora távolság).

Szombaton egy laza születésnapi bulizás volt a családnál, vasárnap pedig fényképezőt vettem (itt pedig Évinek szeretnék ismételten köszönetet mondani a segítségéért).

Egyszóval minden napra volt valami program a fogorvostól a mozizásig. Február elején pedig leutaztam Édesanyámhoz és nagymamámhoz, ahol a programom másfél héten keresztül a semmittevés volt. Filmeket néztünk, főztünk, beszélgettünk, és bámultuk a kandalló tüzét. Elutazás előtt négy nappal visszamentem Budapestre, ahol még egyszer elmentem a keresztfiamékhoz, majd pénteken Wasabi, utána mozi. Szombaton pedig még pár baráttal összefutottam, majd este újabb koccintás, azokkal, akiknél laktam, illetve az oda tartozó haveri körrel.

Tomi haverom kérésére pár szót muszáj írnom a pénteken megnézett Die Hard 5-ről. Dióhéjban először is annyit, hogy neki volt igaza. Kicsit jobban kifejtve: A film sztorija egyszerű, mint a faék, ráadásul a kivitelezés is elég pocsék volt, főleg úgy, hogy elvileg ez nem egy kis költségvetésű film. Nálam főleg az verte ki a biztosítékot, amikor a felvett budapesti látkép mögé fényképről ollózták bele a moszkvait. Nagyon ronda volt, hogy a magyar parlament mögött az Ukrajna szálló tornyosult. Azon meg már csak röhögtem, amikor Bruce Willis a Nyugati felüljáróról a Kutuzov sugárútra esett a kocsijával. Ez a térkapu nekem is jól jönne. :) Meg mondjuk az is szép volt, hogy Moszkvából egy éjszaka alatt értek Pripjatyba. Tudom, alkotói szabadság is létezik, de ez akkor is gáz. Úgyhogy mikor kijöttünk a filmről, én bocsánatot kértem.

A héten egyébként készítek néhány képet a lakásról, kilátásról, és azok is felkerülnek ide, elvégre néhányan már ezt is kértétek tőlem.

Merthogy elmentünk vásárolni Moszkva másik felébe. Egészen pontosan ez úgy nézett ki, hogy én itt a ház előtt felpattantam a trolira, és bementem a Kijevi pályaudvarhoz, ahol a korábban már emlegetett kolléganőm várt. Itt metróra szálltunk, majd ő azzal a lendülettel zavarba is jött. Ennek az lett az eredménye, hogy a körvonalról átszálltunk egy másikra, és azzal mentünk a célállomásig. A hiba ott volt, hogy nem kellett volna átszállni, a Kijevinél az a metró is megáll, ami amúgy is kellett volna. Na de sebaj, végülis egy jeggyel annyit megyünk, amennyit akarunk. Tehát megérkeztünk az Izmailovo fedőnevű piacra. Egyébként van olyan metrómegálló, hogy Izmailovkaja, de rendkívül logikusan eggyel előbb kell leszállni, a Partizanszkaja-nál (ezeket csak azért írom, hogy lássátok, milyen szép nevek vannak).

Maga a piac elég kulturált, hangulatában engem eléggé emlékeztetett az újpesti felüljáró alattira, de ez azért köröket vert rá a tisztaságával. A kínálat (néhány kivételtől eltekintve) a giccsparádé non plus ultrája volt, de akadt azért néhány érdekesség is. Persze matrjoska-babát minden második eladónál láttunk, meg usankát is. De ami igazán meglepett, hogy volt egy része a piacnak, ahol nagyon sokat gondoltam néhány kedves otthoni barátomra. Nevezett helyen ugyanis II. világháborús német és orosz relikviák voltak, de olyan nagy számban, hogy ott csorgattam a nyálam vagy félórán keresztül. Akit érdekel, annak leírom, hogy volt ott eredeti Mauser puska, Schmeisser géppisztoly, MG-42-es, de a tábori kulacstól a a tártáskán át a vegyvédelmi cuccig minden, amit csak el lehet képzelni. Kitüntetések is. Volt egy stand, ahol kizárólag német medálok voltak, természetesen a Lovagkereszt is. Ezt már nem sorolom fel, de tényleg szinte mindegyik, általam ismertből volt kirakva. Azt mondanom sem kell, hogy szovjetből tízszer annyi volt, de azt hiszem, ez itt természetes,

A piac mellett egyébként van egy hatalmas park, a közepén egy tóval, nyáron biztos gyönyörű, de így, ennyi hó alatt sem volt rossz. 

Miután megvettük az ajándékokat, amiket hazavinni terveztem, jöttünk is hazafelé. Itt már nem történt semmi említésre méltó, hacsak az nem, hogy most láttam, hogy takarítják a négysávos utat: a hókotrók lépcsőzetesen haladnak, minden sávban egy. A nyomukban olyan tiszta lett az út, hogy csak pislogtam.

Csütörtökön déltől elérhető vagyok az otthoni telefonszámomon. Most egy darabig nem lesz blogírás, majd csak akkor, ha visszajöttem

Azt kell mondjam, hogy a karácsony előtti hajtáshoz képest egész nyugis időszakunk van most. Naponta mindössze 130-150 kérelmet veszünk be, szemben az ünnepek előtt 5-600-as nagyságrenddel. Így tehát egy kicsit megnyugodtam, hogy nem egy téli roham kellős közepén megyek szabadságra, ezt a mennyiséget lehet bírni csökkent létszámmal is. Lassan egyébként visszatérnek azok a kollégák is, akik az ünnepeket töltötték otthon.

Az időjárás egyébként hidegre fordult, ma délelőtt mínusz 17 fokot mutatott a hőmérő. Kíváncsi leszek, hogy otthon milyen idő lesz, valaki a kövin azt mondta, hogy otthon is mínusz 10 környékén lesz. Viszont az most már saját tapasztalat, hogy az itteni mínusz 25-öt jobban bírja az ember, mint az otthoni, ennél sokkal enyhébb fagyot. Ennek rém egyszerű magyarázata van: otthon párás a levegő. Szóval majd meglátom.

A héten egyébként hatalmas meglepetés is ért: felhívott a volt főnököm, hogy boldog új évet kívánjon. Én meg kishíján leestem a székről a meglepetéstől. Ha majd otthon leszek, akkor én is meglátogatom, és okozok neki valami meglepetést én is. :)

Attila barátommal elgondolkodtunk egy kicsit azon, hogy márciusban el kellene mennünk Eindhovenbe, mert az Epica zenekar születésnapi koncertet ad, mégpedig a Reményi Ede Kamarazenekarral közösen. Ígéretük szerint a Miskolci Operafesztivál műsorát adják elő, néhány azóta megírt újabb dallal együtt. Utána pedig ahogy elnéztem, még valami egész éjszakás buli is lesz a banda aktív részvételével. Az egész pedig nem kerül többe, mint 69 euró plusz szállás (meg nekünk persze a repülőjegy, ami több, mint kétszer annyi lenne, mint amennyit az előbb említettem). Mindez persze csak vágyálom marad, mert addigra már lesz annyi munka, hogy ne tudjak elmenni. :( Pedig a miskolci bulit bánni fogom mindig. Sovány vigasz, de CD-n legalább kiadták anno, remélem, ebből lesz egy DVD.

Hallgassatok ti is Epicát, mert az jó!